ALFÖLDI GÉZA (1908 - 1991)
Szomorúan kell megállapítani, hogy még 17 évvel az úgynevezett „rendszerváltozás” után sem tudja a hazai irodalomkedvelõ ma-gyarság, hogy ki volt Alföldi Géza, annak ellenére, hogy valószínûleg már sokan találkoztak egy-egy versével különbözõ nemzeti szellemû kiadványok hasábjain, bár az is többször elõfordult, hogy költeményeit a szerzõ nevének említése nélkül (ismeretlen költõ alá írással) közölték. Sõt az is megtörtént, hogy „Magyarnak lenni” c. versét a kilencvenes években az egykori HUNNIA c. folyóirat hónapokon keresztül mottóként használta, de alája szerzõként Kölcsey Ferenc neve volt feltüntetve.
Ki volt hát Alföldi Géza, akinek neve a nemzeti emigráció köreiben fogalomnak számított és számít még mind a mai napig, de összesen kilenc, még életében megjelent verseskötete és a közelmúltban kiadott életmû kötete ellenére sem szerepel egyetlen ma gyar irodalmi lexikonban sem? Akkor, amikor huszadrangú, jelentéktelen fûzfapoétákról többhasábos szócikkekben emlékeznek meg a magyar irodalom állítólagos „szakértõi”. Persze mindez nem a véletlennek, hanem nagyon is tudatos szelektálásnak köszönhetõ, ha nyomon követjük a költõ életútját.
Alföldi Géza költõ, újságíró, szerkesztõ, kiadó, zeneszerzõ a mai Magyarországon a legelhallgatottabb egyéniségek közé tartozik, de emigrációs viszonylatban is egyre szûkül azoknak a köre, akik ismerték és elismerték nemzetünk szolgálatában végzett önfeláldozó tevékenységét. Költészete, amely kb. 5000 verset foglal magába, egy végtelen hitvallás a hazaszeretetrõl, a hontalanságba kényszerített, de magyarságát minden körülmények között bátran vállaló, soha meg nem alkuvó ember küzdelme a hatalmas túlerõvel rendelkezõ nemzetellenes ország- és világhódító csoportokkal szemben. Fajtája iránti, szinte már fanatikus szeretete, hûsége tükrözõdik verseinek majdnem mindegyikébõl. Agyonhallgatásának oka egyszerû: nemzeti szellemû volt és kivételesen tehetséges. Ez így együtt megbocsáthatatlan bûn a hazánkat még ma is hatalmukban tartó -
magukat hol örök humanistának, hol liberálisnak nevezõ - körök szemében, akiknek ellenszegült, s verseiben, írásaiban kíméletlenül ostorozta az álnokság, a hazugság és megtévesztés
bajnokait.
Alföldi Géza - eredeti nevén Schilzong József - Cegléden született 1908. június 22-én. Az Alföldi nevet elõször csak költõi és írói álnévként használta, míg 1944 novemberében miniszteri engedéllyel
hivatalosan is véglegesítették. A Ceglédi Hírlapnál kezdte újság-írói pályafutását, ahol hamarosan a szerkesztõség állandó tagjának számított. Nem csak írt, hanem zeneszerzõ is volt egyszemélyben, aki egymás után komponálta zenés vígjátékait és operettjeit, melyek közül az 1933-ban alkotott Csókos huszárok címû darabja or-szágos hírnévre emelte.
A harmincas évek végén Budapestre került, ahol irodalmi pályafutása üstökösként emelkedett. Egy tucat lapnak volt egyidõben munkatársa, további színmûveket, drámákat, kisregényeket írt.
Alkotó ereje mégis a költészet területén vált halhatatlanná. Elsõ
verseskötete „Kész, mehet!” címmel még Cegléden jelenik meg 1936-ban és pár éven belül a harmadik kiadást is megéli. A harmincas évek elejétõl bekapcsolódik a jobboldali, nemzeti szellemû politikai mozgalmakba, melyeknek elkötelezett harcosává válik. 1943-ban megjelent „Csak a gyökér kitartson!” címû második kötete bombaként robbant az akkori félfeudális uralkodó osztály szociálisan érzéketlen köreinek délibábos idilljébe. Világosan látta a magyar parasztság sanyarú helyzetét és ennek a nemzetfenntartó rétegnek halálsikolya adja az alaphangot verseinek témájához. Ettõl kezdve egycsapásra országosan ismert és elismert költõvé válik. Verseit tucatjával közlik a nemzeti gondolat megvalósításáért harcoló lapok.
Érdeklõdése egyre jobban a politika felé fordul és 1944-ben már a Temesváry László ál
tal szerkesztett A NÉP c. hungarista hetilap
vezércikkírója. Írásai kivétel nélkül a bolsevizmus ellen
élethalálharcát vívó magyarság dokumentumai.1944. október 15. Alföldi Gézát azoknak a táborában találja, akik a bolsevizmus elleni harc továbbfolytatása mellett döntöttek. 1944. novemberében államtitkári rangban a honvédelmi minisztériumban, a nemzetvédelmi propaganda osztály vezetõjévé nevezik ki, majd ezután a Filmipari Alap igazgatósági tagjául hívja meg. Egyik tagja lett a filmcenzúra ötös tanácsának. Ô volt a magyar-német bajtársi rádióórák elõadója. A végsõkig harcoló magyar csapatokkal került 1945 tavaszán nyugatra.
Eszmetársainak javát Himler Márton kopói összefogdosták és Amerika örök szégyenére kiszolgáltatták a Magyarországot hatalmukba kerítõ bolsevista keretlegényeknek, akik egy népbírósági cirkusz kíséretében gondoskodtak róla, hogy majdnem valamennyien Bogár keze által fejezzék be földi pályafutásukat ...
Alföldi az elsõk közé tartozott, akik felismerték, hogy az emigrációba kényszerült nemzeti érzelmû magyarságnak újságra van szüksége, amely a világ különbözõ részeibe történt szétszórtságuk
ellenére is összefogja õket lélekben. 1948 áprilisában, egy maroknyi el-szánt, fanatikus magyar támogatásával, egy bajorországi kisfalu „tyúkól nagyságú szerkesztõségébõl” indítja útjára HÍDVERÔK címmel a késõbb legendássá váló, kéthetente megjelenõ lapját. Olyan neves
személyiségek támogatják írásaikkal az induló újságot, mint Nyírõ József, Baráth Tibor, Padányi Viktor, Oláh György és Milotay István, hogy csak a nevesebbeket említsük.
A Hídverõk Alföldi irányításával a nemzeti emigráció egyik legradikálisabb szócsövévé válik és 1962-ben bekövetkezett elnémításáig a világ minden sarkában kedvenc olvasmánya a hazához hû
magyaroknak.
Közben Alföldi költõi pályája is csúcspontjára érkezik. Sorra jelennek meg újabb verseskötetei. Bár a körülmények miatt elég szegényes kiállításban, de annál tüzelõbb mondanivalóval. 1948-ban
„Krisztusom, én Péter nem leszek!”, 1954-ben „A Kárpátokon majd találkozunk”, majd 1958-ban egymásután négy különbözõ válogatás, amelyek az elmúlt évek terméseit kötik csokorba „Gádoros, az csak Gádoros”, „Pajtás, a hited el ne add!”, „Áldás! Béke! Húgomasszony!”
és „Én tovább nem hazudok!” címek alatt.
1954-ben a Hídverõk szerkesztõsége az emigrációs magyarság hathatós anyagi segítségével kibérli a bajorországi Teising-kastélyt, ahol Alföldi vezetésével „Történelmi és Társadalomtudományi Kutatóintézet” létesül, melynek egyik fõ célkitûzése, hogy a világ közvéleményével
az igazságnak megfelelõen megismertesse a magyar sorskérdéseket és ezáltal minél több támogatót találjon a nyugati or-szágokban, egy akkor még reálisnak tûnõ, a nyugat segítségével megvalósítható
felszabadítási küzdelemhez.
A Hídverõk megalkuvást nem tûrõ hangvétele természetesen elejétõl fogva szálka volt a nemzetközi liberálbolsevista körök és ki szolgálóik szemében. Több sikertelen kísérlet után 1959-ben
elérkezettnek látták az idõt egy Alföldi elleni összevont támadásra. A harci kürtjelet a New Yorkban megjelenõ „Az Ember” címû magyarnyelvû zsidó revolverlap fújta meg, amelynek abban az idõben
Klár Zoltán, a botrányairól hírhedt nemzetközi szélhámos volt a fõszerkesztõje. Klár már évek óta ostromolta a német hatóságokat a költõ elnémításának érdekében, mert „A patkányok dala” címû nagyon is találó és ezért nagy népszerûségnek örvendõ versét nem tudta megemészteni és megbocsátani. Most végre szövetségesekre talált a németországi Szociáldemokrata Párt némely befolyásos személyiségénél, akikhez faji, vagy szellemi rokonság fûzte. Ettõl kezdve már szabad
volt az út. Egy három évig tartó szélmalomharc veszi kezdetét, különbözõ bíróságok bevonásával, ami felemészti Alföldi idegeit, az anyagiakról nem is beszélve. A vádak ugyanazok voltak, amelyekkel ma is könnyen szalonképtelenné lehet tenni bárkit: antiszemita, náci, nyilas stb. eszmék terjesztése. Végül 1962-ben a Hídverõket jogerõs bírósági döntéssel betiltották a német hatóságok, Alföldit pedig 6 hónapi felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Mellékbüntetésként kitiltották Németországból. A kitiltás végrehajtása azonban elmaradt, mert akkoriban - hála Klár Zoltánék propagandájának - nem akadt ország, amely Alföldit befogadta volna.
Ezután különbözõ üzleti vállalkozásokkal - többek között borkereskedelemmel - kezdett foglalkozni, hogy megélhetését valamivel biztosítsa, de mindenbe belebukott. A végsõ döfést az adta, hogy 1967- ben elõzetes értesítés nélkül - Alföldi adósságaira hivatkozva - a Teising-kastélyt azonnali árverésre bocsátották. Még arra sem adtak neki lehetõséget, hogy az évek során összegyûjtött, felbecsülhetetlen értékû dokumentációs anyagot biztonságba helyezze. Két koffert kitevõ
személyes holmijával és verseinek kézirataival távoznia kellett, a gyûjtemény nagyrésze pedig egyszerûen a szemétre került.
Alföldi Géza ettõl kezdve megtört ember lett, a politikától teljesen visszavonult, verseket nem nagyon írt többé és 1991. október 25-én bekövetkezett haláláig kimondottan mostoha körülmények között
tengette életét.
Mind a mai napig terjengnek különbözõ legendák az emigráció egyes köreiben Alföldi eltûnésérõl. Egyesek szerint százezreket, sõt milliókat csalt ki a megtévesztett magyarokból és vígan élte világát valahol Dél-Amerikában. Mások úgy tudták, hogy második felesége beépített kommunista ügynök volt és neki köszönheti a végzetét. Persze ezek a híresztelések mind ostoba, rosszindulatú mendemondákon alapulnak, a valósághoz semmi közük és javarészt a Klár Zoltán féle sajtó vetette bele a köztudatba.
1986-ban még megjelent „Jön a Feltámadás!” címmel emigrációs kiadásban egy kis válogatás legismertebb politikai tartalmú verseibõl, amelynek összeállításánál személyesen is közremûködött.
1989 után, amikor átmenetileg otthon is újra lélegzethez juthatott néhány nemzeti szellemû gondolat, rövid idõre Alföldi Géza is hazatért - persze csak néhány verse formájában, amelyeket az azóta
már megszûnt Hunnia, Szent-Korona, ill. Magyar Feltámadás címû lapok voltak bátrak alkalomadtán közölni. Szintén szükséges megemlíteni, hogy néhány évvel ezelõtt Lõrincz Zsuzsanna elõadómûvésznõ „SZÉP - JÓ - IGAZ” címmel egy saját kiadásában megjelentetett CD-n emlékezett meg Alföldi Gézáról, elszavalva egy kis csokorra valót a költõ ismertebb verseibõl.
Aztán 2005-ben a GEDE TESTVÉREK kiadásában végre megjelenhetett a nemzeti emigráció lánglelkû költõjének lírai életmûvét tartalmazó, vaskos, több mint 700 oldalas kötet. A VÉGRENDELET címet viselõ összeállítás tartalmazza Alföldi összes nyomtatásban megjelent verseskötetének anyagát, kiegészítve életrajzával és kortársai által írt, róla szóló megemlékezésekkel, valamint számos fényképpel. Beteljesítve ezzel az 1991-ben elhunyt költõ végakaratát, hogy
javarészt emigrációban írt és publikált verseit a hazai magyar olvasóközönség is megismerhesse.
A VÉGRENDELET címû összeállítást méltán nevezhetjük életmû kiadásnak,
annak ellenére, hogy az említett köteteiben nem szereplõ, de különbözõ újságokban megjelent vagy kézirat formájában hátrahagyott további versei egy másik vaskos kötetet is kitöltenének, nem is
beszélve prózai alkotásairól vagy politikai írásairól, amelyek kiadása szintén a jövõ tervei közé tartozik.
Szintén 2005-ben látott napvilágot a Kráter Kiadó gondozásában „Hazátlanul - Emigrációs költõk antológiája” címmel egy másik kötet, amelyben Alföldi három további nagyszerû költõvel (Fáy Ferenc, Flórián Tibor és Kannás Alajos) együtt szerepel egy rövidebb válogatás keretében.
Alföldi Géza az 1945-ös emigráció költõje volt. Verseivel méltán beírta nevét nemzeti szellemû irodalmunk aranykönyvébe. Üldözése és agyonhallgatása egy jól ismert nemzetellenes kisebbség érdekében állt és áll mind a mai napig. A mai generáció keveset, vagy egyáltalán semmit sem ismer annak az embernek a költészetébõl, akinek verseit egykoron olyan neves mûvészek tolmácsolták, mint Kiss Ferenc, az 1945 elõtti idõk színészkirálya, vagy Szeleczky Zita. Ezzel az írással
emlékezni és emlékeztetni szeretnénk egy tragikus sorsú magyarra - a sok közül -, akinek nem adatott meg a dicsõség, csupán, mert magyarnak és nemzetinek vallotta magát és úgy is élte életét.
Nem feladatunk Alföldi Géza költészetének megítélése. Ez most már a magyar olvasóközönségre tartozik. Döntse el az olvasó, hogy helye van- e a magyar irodalomban. Mert Alföldi Géza versei több évtizeddel megszületésük után ugyanolyan aktuálisak, sõt talán még aktuálisabbak, mint valaha, hisz jóslatai semmit sem veszítettek idõszerûségükbõl. Ahogy egyik versében írja: „Uram, ha ma élnél, a sorsod ma is csak a keresztig vezetne. Nem változtak azóta sem az emberek, a farizeusok, pilátusok, papok, a nép, a tömeg, a helóták. Ma is kereszt jár annak, aki igazán, szívbõl a másiknak mindent megbocsát!” Költészetének ismeretében választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért ismeretlen és miért elhallgatott a mai napig irodalmi életmûve.
Reméljük, hogy Alföldi Géza végre otthon is kilép az ismeretlenség és elhallgatottság homályából, és elnyeri megérdemelt helyét a magyar költészet Parnasszusán. Ugyanúgy, ahogy a nemzeti emigráció másik nagy egyénisége, az írófejedelem Wass Albert esetében ez már megtörtént, hála a Kráter Kiadónak, amely dacolva az író ellen rendületlenül folytatott támadásokkal, mégis lehetõvé tette, hogy
életmûvét Magyarországon is megismerhessék. Pedig tíz évvel ezelõtt Wass Albertrõl még azt sem tudták legtöbben, hogy a világon van, ma pedig ezrek és tízezrek olvassák áhítattal örökérvényû mûveit. Legfõbb ideje lenne, ha a magyarság azon része, amely magát elõszeretettel nemzetinek nevezi, végre belátna egy megcáfolhatatlan tényt. 1945 után a nemzeti elkötelezettségû irodalmunk legjelesebb képviselõit koholt vádak alapján kivégezték, börtönbe vetették, hallgatásra ítélték vagy elûzték az országból. Ennek következtében a kommunizmus idõszakában - néhány kivételtõl eltekintve - a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó valódi irodalmi alkotások csak az
emigrációba kényszerített szépszámú írónk és költõnk jóvoltából születtek. Ezt bizonyította Wass Albert életmûve és ezt fogja bizonyítani Alföldi Géza életmûve is, nem beszélve további számtalan
emigrációs irodalmi értékünkrõl, amelyek hazatérésének lehetõségét a nemzethû magyarságnak kellett volna már rég megteremtenie.
Alföldi Géza a Gede Testvérek kiadásában megjelent „Végrendelet” címû kötetnek köszönhetõen végre végleg hazatért. Bár porhüvelye idegen földben, a németországi Essenben talált végsõ menedéket, nyughatatlan lelke biztosan ott bolyong valahol Cegléd vagy a Hortobágy fölött,
várva az egyre csak késõ magyar feltámadást, amelynek eljövetelében haláláig töretlenül hitt.
Dobszay Károly
